2010. június 30., szerda

Müller Péter



Egy rossz kapcsolatból...



"Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...)

Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten."

A mai nap képe



dr. Szentpéteri L. József fotója: Vadászó jégmadár

Rozsnyai Ervin



Optimizmus



Könnycsepp vagy
kőbe zárva.
Moccannál,
de hiába:
nincs már
előre-hátra,
átfog
a tér hiánya.

Úgy látszik,
ez az ára,
hogy tükreként
egy rejtett napsugárnak,
megőrződj, míg
a lét kitágul,
és ne hullj megalázva
a sárba.

Decsi György



Csendesülés



Egy öreg, korhadt fa alatt
sétál az este,
elrejti az átázott vágyakat,
léptek koppannak halkan,
macskakőről verődik vissza
az utca-fény,
sír az ágon egy éjszakai madár
felnéz a holdra,
megint becsapta, s tovaszáll.
Így telik múlik a kettétört perc,
megnéz magának a világ,
s közben már elfelejt...

Tuba Szunyog Zsuzsa



A vándor dala



Nincs maradásom, se menekülésem
mezőkön át futtat örök vándor-létem
tarisznyámban szépség, a karomban bánat
velük sodrom félre a rám csapódó ágat

Mellettem rohannak kukoricaföldek
az arcomat mossák láthatatlan könnyek
suttogásom belevész a fákba
alkonyt repít a madár csattogó szárnya

Nincs maradásom, se menekülésem
otthonról jövök
estére haza kell érnem.

2010. június 29., kedd

A mai nap festménye


Barabás Miklós festménye

Benke Rita:



kövület



nyomtalan lábakkal futottam
át a szivárvány lenge hídján
szoknyámba belebújt a szél
sötét hajamba napsugár túrt
csillagok ringattak álmomban
talpamat gyík csiklandozta
arcomat madárszárny hűtötte
és mint őskori kövület néhány

Fitó Ica



Bogárzó-part mellett



Bogárzó-part mellett
keskeny út kanyarog
arra barangolok,
ha lelkem kavarog.

Susogó nád hangja
dombérozó szélben
szinte gyógyír, balzsam,
nyugtatónak érzem.

Náderdő húrjain
muzsikáló dallam
mintha lenne hárfa,
oly szépen szól, halkan.

Lehet ködös ősz, tél,
vagy tavaszi este,
lelkem csendesíti
lágy, nyugtató zene.

Tóth Judit



Hűség



Egy világ ébred itt e virradatban,
emelkedik a nap, a gyönyörűség,
mindörökké ölellek, mozdulatlan,
s örökös lesz a nappal, mint a hűség.

Emelkedik, kiáltanám zokogva,
hogy látva-lásd, hogy élünk, a vigaszt;
s a föld füve, hegye, folyója mondja,
s a mindenség ragyogja ugyanazt.

Emelkedik e kettős virradatban,
nézd, emelkedik ugyanaz az ég,
én szorítlak magamhoz mozdulatlan,
és ragyog, ragyog ugyanaz az ég.

Virrad. És hogy szerelmem ittmarasszon,
én ragyogok. És többé el nem alszom.

Gregg Chamberlain



Apró hiba



Vén Mob egyedül élt koros macskájával, Coriffal egy sivatagszéli kunyhóban. A legközelebbi falu egy napi járásnyira volt. Mob néha bement a faluba csereberélni. Amije volt, azt adta azért, amire vágyott.
Napközben Coriffal a karavánokat követték. Corif a homokban sántikált, míg Mob botjával olyan tárgyak után kutatott a homokban, melyeket a karaván elhullatott.
Egy napon Corif egy lepecsételt borospalackot ásott elő a homokból. Mob alaposan szemügyre vette a palackot, s arra gondolt, hogy mit kaphat az ezüstért a falu kocsmájában. Nekem is jólesne egy kis bor, gondolta. Különben is, látnia kell a palack tartalmát.
A pecsét régi volt, könnyen letörte. Mob belesett a palackba. Üres volt. Mob szájával lefelé fordította a palackot. Semmi.
Semmi sem volt benne, csak áporodott, megzöldült levegő. Ami kiáramlott a palackból. Csak áradt, áradt, s zöld felhővé növekedett Mob feje fölött. S a felhőnek arca volt.
- Áldásom reád, vén banya, amiért kiszabadítottál börtönömből. Nevezd meg jutalmadat, és megkapod, amit kívánsz, ha hatalmamban áll megadni.
Vén Mob fogatlan szájjal motyogta:
- Szép és fiatal akarok lenni újra. Élvezni akarom újra egy izmos, érzéki ifjú szerelmét. Tégy engem ismét tizennyolc évessé, a macskámat pedig - mutatott a szőrét borzoló Corifra - változtasd jóképű, fiatal férfivá.
- Úgy legyen! Holnap hajnalra teljesül a vágyad. - És a felhő elillant.
Mob elégedetten dörzsölte ráncos kezét, izgatottan motyogva hazabicegett, gyorsan összecsapott valami vacsorát, aztán macskástól ágyba bújt.
Amint fölébredt reggel, Mobnak eszébe jutottak a dzsinn szavai. Nem érezte, hogy fájnának a tagjai, mint az utóbbi időkben minden reggel. Reszkető kézzel nyúlt a takaró alá, és fölfedezte feszes, gömbölyű mellét, szüléstől meg nem ereszkedett, lapos hasát, lágy és sima, kitágult erektől el nem csúfított csípőjét.
Ekkor eszébe jutott Corif. Megfordult. Isteni szépségű ifjú feküdt az oldalán. A fiú félkönyökre támaszkodva, mosolyogva nézett le rá.
Ó, szerelem istennője! - gondolta Mob. Micsoda férfi! Mosolyogva húzta magához az ifjút.
Corif is mosolygott, amikor édes szoprán hangon megszólalt:
- Ugye most már sajnálod, hogy a falubeli borbéllyal elvégeztetted rajtam azt a kis műtétet?

(Gálvölgyi Judit fordítása)

2010. június 28., hétfő

Majtényi Erik



Kilenc tavat...



Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.

Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a viz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.

Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.

A tizedik, a tizedik
habjai súgva üzenik:
nekünk kínálta fel magát,
őrizzük lezárt ajakát.

Lucian Blaga



A vers



A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.


(Lengyel Ferenc fordítása)

Baranyi Ferenc



Ne hidd a fényt öröknek



Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas -
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk

Kelemen Erzsébet



Jobb lenne talán


A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán

ha mi ketten
lángnyelvek lennénk,
jobban , teljesebben,
egymásba ölelkezhetnénk.
Vagy magas hegyoldalról
csörgedező kis patakocskák,
akkor együtt
óriási folyamként
hullámozhatnánk tovább.
Vagy legyünk inkább
egymásba épülő hangok,
amelyek adják
a csodaszép dallamot.
Esetleg egy szó csupán,
amely csak veled s velem
lenne igazság,
s nélküled-nélkülem
értelmét vesztené ám.

2010. június 27., vasárnap

Fecske Csaba



Valahol valamikor



álmos ablakokban lángoló muskátlik
girbe-gurba utcán meleg nyári por
az idő mintha lenge füst
csönd van valahol valamikor

patakparton gőgicsélő topolyák
bodzát borzol a szél valamikor valahol
hold-kalapban jő az alkonyat
susogó lomboknak udvarol

volt csupán és sohasem
lesz többé már nem tudom
mintha nélkülem telne életem
a gyerekkor levegőjével van tele tüdőm.

Szabolcsi Zsóka



Sóhajok...



Már nem vagyok más,
mint régi dal máig búgó hangja,
elhaló fuvolaszó,
megpendített húr álmodó kertek
felett szálló jajszava.
Üzennék, pezsdítenék
életre, örömre,
együtt dalolásra,
együtt pendülésre.
Lehullott szirom
sóhaja száll.
Jaj, tavaszom,
vajon lesz-e még nyár?

Fuchs Éva



Emelt fővel



Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat...

Esterházy Péter



Ne gyűlölködj!



"Ne gyűlölködj! Sokkal kevesebb a szeretet parancsánál, megfoghatóbb, gyakorlatiasabb. Maradj nyugton, ne hörögj, próbáld megérteni a másik szempontjait, meglátni korlátait, és meglátni a magad korlátait. Próbáld megőrizni az ép eszedet, miközben tudnod kell, hogy ésszel nem megoldható a világ, de ész nélkül bizonyosan elveszik. Dönteni kell, hogy a gyűlölet fennhatósága alá akarunk-e tartozni vagy sem. A viszontgyűlölet is gyűlölet. Az úgynevezett jogos gyűlölet is gyűlölet. (A harag nem gyűlölet, viszont rossz tanácsadó.)

A gyűlölethez sok út vezet, a legrövidebb talán a megalázottságon át. Akit megaláztak, az tehetetlenségében sokszor csak a gyűlöletben talál menekvést, csak a gyűlöletben talál nagy megbántottságára írt, ott talál megnyugvást. Egy ideig. Gyűlölet gyűlöletet szül, megaláztatás megaláztatást, sosincs vége. Megaláztatásban, megalázottságban nagy tartalékai vannak ennek az országnak.

Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre. A Légy szabad ! felszólításnak ebben áll a nagysága, ebben az esélyben, ebben a súlyban. Szabadnak lenni az nem szabadságon lenni, az nem könnyű feltétlenség, szabadnak lenni nehéz.

Nehéz és jó.

Az ember szabadnak születik."

2010. június 26., szombat

Bagi László



Mindig keresünk valakit...



Mindig keresünk valakit, s ha megtaláljuk, szívünk elpihen,
A másik szívében lobog, nyugalomban.. A Szerelem ilyen..
Mindig keresünk valakit, s ha megtaláljuk boldog-könny a mosoly,
És a szívünk dobbanásaiban forró érzéssel Ő az, ki dobol..
Mindig keresünk valakit, s ha megtaláljuk, nem kell keresni tovább,
Csak örök pillanatban együtt: hozzám bújsz, és én Hozzád..

Jószay Magdolna



Szelíd társ a magány



Mikor elválunk, hiányod süvít,
mint a metsző, hideg szél,
s bennem az újabb találkozásig
szép álom-emléked él.

De néha kell az egyedüllét,
szelíd bajtárs a magány –
sokkal többet ér egy rossz társnál... -,
s úgy hiányzik, mint egy falat kenyér...
főleg, kinek sok nem jutott belőle
az élete során.

Nem fáj, nem bánt a magány,
míg tudom, hogy valahol távol
van valaki, aki szeret, és tudom,
hogy ő szíve teljes melegével
gyakran gondol rám.

Bató Boglárka



Egyedül


lelkemben tél van
fázósan bújok össze
ma önmagammal

Deepak Chopra





"Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők, a lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás
az égen, úgy elsuhan , mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.

Egy pillanatra megálltunk, hogy találkozzunk egymással,érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból.
Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban.
Ha gondoskodásban, tisztaszívüségben, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára.
És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot. "

Gyóni Géza



Irígység



Irigylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irigylem a lombot, mely fölé hajol,
Irigylem kertjének színes kis virágít
S amit fehér keze érint valahol.

Irigylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irigylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irigylem - s megáldom mégis százszor mindet . . .

Csoóri Sándor



Ez hát a nyár



Kóbor, nagy lepkék járnak hozzám,
ide szállnak az ablakfámra,
billegdélgetnek, mint Picasso
gömbön tiporgó artistája.

Ez hát a nyár, a nyugtató derű,
Isten utcaszínháza, szöveg nélkül.
Leül egy veréb is a porba,
saját magával összebékül.

Ez volna jó tán nekem is,
a meleg por, a béke álma,
amikor a narancsos űrbe
kiszáll egy űrhajós bogárka:

kis semmiség a mindenségbe,
aprócska láng-hit, láng-remény,
s úszik utána zöldes csóva
a hajlékony ég peremén.

És én csak nézném, lombokon át,
mintha egy vers hagyna el éppen
vagy egy örökölt vasgolyó,
dongók zajában, szalmafényben.

2010. június 25., péntek

Szép Ernő



Olyan csöndet szeretnék



Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélben hajbókol.

A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.

Hallgatnám, hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.

Janikovszky Éva



A könyvekben minden benne van



"Mi van a könyvekben? Ezen törtem a fejemet, amíg ott kuporogtam három-négyéves koromban nagyszüleim boltjában egy kis sámlin. A pénztárban nagymamám ült, a pult mögött anyám várta a vevőket. Mögötte mennyezetig érő könyvespolcok, és egy nagy létra, amely két kampóval egy vasrúdra függesztve siklott jobbra-balra, hogy elérhetők legyenek a legfelső polcon sorakozó könyvek is.

Ne gondoljátok, hogy unatkoztam! Ha bejött egy vevő a boltba, azt próbáltam kitalálni, hogy vajon az alsó polcokról kér-e könyvet, vagy a magasban lévők érdeklik. Az én fiatal, fürge, okos anyukám minden könyvnek tudta a helyét, s ha kellett, felmászott a létrára, hogy lehozza a kék, vörös, lila kötésű könyvet a legfelő polcról is, és a vevő elé tegye. Büszke voltam anyámra, és egyre jobban izgatott, hogy mi lehet a könyvekben? Hiszen az alsó sorokban is volt kék, vörös, lila, tele apró fekete betűkkel - szép színes rajz, mint az én könyveimben, pedig egyikben sem volt!

Otthon nálunk mindenki olvasott. Anyám is, apám is, nagyszüleim is. Ahogy elnéztem az arcukat, amint a könyv fölé hajolva hol elmosolyodnak, hol elkomorodnak, hol meg feszült izgalommal lapoznak egyet, azon gondolkoztam: hol járnak? Meg se hallják, ha szólok hozzájuk, s ha végre rám figyelnek, mintha visszajöttek volna valahonnan. Miért nem visznek engem is magukkal?

Mi van a könyvekben, mi az a titok, amit nem osztanak meg velem?
Aztán megtanultam olvasni. És megtudtam, mi a könyvek titka. Az, hogy minden bennük van. Nemcsak a tündérek, a manók, királykisasszonyok, a gonosz boszorkányok, hanem én is meg te is, örömeinkkel, gondjainkkal, vágyainkkal, bánatunkkal, benne van a jó meg a rossz, az igaz és a hamis, a természet, a világmindenség; ez mind, mind elfér a könyvekben.
Nyisd ki a könyvet! Megosztja veled minden titkát."

Nagy István Attila



Ki ad választ?



Ha arcomra kövesül a bánat,
ki lázítja fel az éjszakádat?

Kinek suttogod a hiszekegyet,
ha már elfeledted azt az egyet?

Melletted kinek a csöndje virraszt,
ki nyújtja az álmoknak a vigaszt?

Kérdésekre ki ad akkor választ,
ha arcomra kövesül a bánat?

Benits Klára



Egy volt



Szebb volt,
mint az éj,
szebb volt,
mint ember lehet,
jobb volt,
mint a víz,
jobb volt,
mint kenyérszelet,
hívebb,
mint nap az éjhez,
hívebb,
mint halál a léthez,
egy volt,
mint Isten, és életem,
egy volt,
Anyám volt énnekem.

2010. június 24., csütörtök

Máté Péter



Kinek mondjam el



Harmatcsepp a lombokon,
Hajnalfény a fák közt átdereng.
Gondfelhő az arcomon,
Én vagyok csak ébren és a csend.
Kinek mondjam el a bánatom,
Kinek mondjam el nem is tudom,
Ki hallgat meg egyszer végre már,
Ki gyógyítja meg azt mi fáj?

Jászberényi Sándor



Ha kérdezik



Ha kérdezik mi volt a dolgunk
Valami szépet hazudni volna jó
Hazudni úgy hogy párszor meghatódjunk
Mi rossz napokban visszajátszható

Úgy mesélni rengeteg muszáj volt
De mellétenni mindig volt kivel
Lehunyt szemünkben megfakult szobákból
szerelmeinket könnyen lopni el

Hogy élhettünk mert kaptunk még helyet
hol dolgozhattunk szépen, pontosan
és nem szórtunk szét száz ígéretet
ha bántottunk hát nem szándékosan

és dolgoztunk mert célba ért a munkánk
Nem vertek át a végén rendszerint
tankönyvekből ismertünk csak szorongást
És nem buktak be példaképeink

Ha kérdezik mi volt a dolgunk
Valami szépet hazudni volna jó
Hazudni úgy hogy párszor meghatódjunk
Mi rossz napokban visszajátszható

Szabó Ila



Úton


megyek
talpam alatt az évek
szomorú mohazöld szépek
hamubansült vágyaim
morzsáiból élek

visz a lábam
a sűrűben a mécsvilágot
segíts
hogy megtaláljam

Jószay Magdolna



Arcomon a bánat



Arcomon a bánat
hófehér márvány.
A derű elillant,
s ami megmaradt,
az nem is kell talán.

Az ember világa,
ha színes szivárvány -
ég kékjébe olvad,
s ami nyomot hagy,
pár fénykép csupán.

Arcomon a bánat
fekete márvány.
Kővé vált könnyek
befelé peregnek.
kőtengert alkotván.

2010. június 23., szerda

Komáromi János



A Nyár



Ragyog, szikrázik a nyár.
Forró, fullasztó a délután.
Zsibbadt a szó is a szájban,
magányos csend ül a szobában.

Elporlaszt, elemészt a Nyári láng!
Tüze bárhol megtalál.
Hiába bújni föld hűvösébe,
hiába feküdni víz csendjébe.
Mit ér merülni hűvös habokba,
mit ér bújni a nyirkos odúkba?

Hiába minden, a Nyár megtalál.
Perzsel, éget, szédít,
szárít, aszal, bénít!
Nem kímél, nem vár,
a Nyár megtalál!

Epstein Ágnes





Emlékek



Múltba vesző pillantások,
puha mohával benőtt
sziklaszív.

A csalóka felszín alatt:
akarat,
erő,
szeretet.

Erich Maria Remarque



A diadalív árnyékában

"Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk."

Török László



Jössz-e velem?



Megkergetni a felhők árnyát,
Versenyt futni a széllel a réten,
Dobogó szívvel a fű közt nézni:
Felhocsordák úsznak az égen.

Jössz -e velem?

Forrás útját kiegyengetni,
Hadd nyargaljon a víz csobogón,
Rakni kavicsból tiszta medencét,
S végire bodzafacső kifolyót.

Mondd, jössz -e velem?

Térdig járni a fürge patakban,
Köveket rakni, hogy álljon a gát,
Lesni a mohazöld sziklán csendben a
Csevegő - csacsogó víz - muzsikát.

Csokrot rakni a kőfeszületre,
S tarka virágból gyöngykoszorút,
Festett tövisét mind letakarni:
Bádog - Krisztus ne legyen szomorú.

Jössz -e velem?

Hazaindulni a lemenő nappal,
Enni a vacsorát éhesen,
Aludni, ahogy csak az igazak tudnak:
Álomtalanul és édesen.

Jössz -e velem, mondd, jössz -e velem?

2010. június 22., kedd

Tóth János



Szavak



Gondolatok törnek ki feltépve a hallgatást,
Szavakká gördülnek, betűgrafittal telnek a lapok,
Létem jövőbe szórja múltam, jelenem, de semmi mást,
Lelkemből papírra kövülnek a halk szakadó sóhajok.
Ha az idő elmorzsolt már hosszú évszázadokat,
S megsárgult lapokkal valaki a szavaimmal idéz,
Láthatja a nekem oly kedves fákat, tájakat,
Talán megsimogat majd a szó Ott, mint puha kéz...

Fecske Csaba



Szélnek eresztlek



nézem a nyár utolsó virágait
ahogy koromtalan lángjuk világít
a fuszálból a zöld tovaillan
hová lesz minden amim van
a tövekben elapadnak a nedvek
talán nem is vagy csupán kereslek

Szalai Kincses Ibolya



A pillanat takarója



remeg a csönd - most
hangokra vágyik a lélek -
meglibbennek a nyárból
játékos
kergetőző képek:
a tenger meséi
a Hold mélázó miséje
a Nap égi zenéje -
szemed
szokatlan-gyöngéd fénye
kezed
sejtelmes-sóvár érintése...

ősz jön -
kifut a kikötő
utolsó hajója -

ringató estébe burkol
a pillanat
lágy takarója

Mosonyi György



Nagy tévedés



Nagy tévedés, ha azt hiszed,
Hogy mindent elbír a szíved,
Hogy mindent elbír a szíved.
Egy dobbanás csak és megáll,
A hajszának vége már,
A múlt, a remény tovaszáll...
Nagy tévedés, ha azt hiszed,
Keresztedet, csak elviszed.
Szerelem kell, sok jó barát,
Míg lelked az egekbe száll,
Míg lelked az egekbe száll.
Míg szeretsz, úgyis Égbe mész,
Világos van nincs sötét.
Szerelem nélkül egyre megy,
Hogy sötétben semmi se dereng!
Míg szeretsz, úgyis Égbe mész,
Fényárban semmi se sötét,
Szerelem nélkül vak az éj,
Szerelemtől, az Ég is - ég!
Szerelem nélkül vak az éj,
Szerelemtől az Ég is - ég!

2010. június 21., hétfő

Jószay Magdolna



Ha kérném...


Ha kérném a nappalod,
mondd, nekem adnád-e?
Ha vágynám a hajnalod,
én pótolhatnám-e?

Ha elmennék messzire,
utánam jönnél-e?
Ha két szárnyam letörne,
válladra vennél-e?

Nagy Attila




Ezüst csend



Csillagos éjjelen, ragyogott
a márvány, a holdfényben körülöttük.
Csak csodálták egymás szemében a világot,
amit az évek varázsoltak belőlük.
Egyek voltak, és mégsem adatott meg még
nekik ez a perc, ez a legszebb óra,
amikor a harc végre véget ér,
és álmok kelnek útra.

Lágy szellő borzolta végig
az ezüst pillanatot.
És ő úgy állt ott,
mint akinek nem fájt még,
mint aki egy sebet sem kapott.

Ezüst holdfény dúdolta
a szellőt álomba.
És ő úgy állt ott,
mint aki egyedül sosem volt,
mint akinek soha egy csepp könnye se folyt.

Csillagos éjjelen ragyogott
az erkély körülöttük.
A selyem csendesen lobogott,
szégyelte zaját közébük.
És megdobbant a világ szíve,
ahogy a lány keze a fiú arcához ért.
Könnybe lábadt kettejük szeme,
felsóhajtott a mindenség.
Szellőlovas tincsek ölelték körbe a csókot.
Ezüst csendben... végre tényleg megváltották a világot.

Tornay András



Sosem találkoztunk



Sosem találkoztunk
S mégis már évek óta hordozlak némán
Sosem beszélgettünk
Mégis ismerősként nevetnénk a tréfán

Mindig találkozunk
Szavaid bennem találnak végállomásra
Mindig beszélgetünk
Én leszek válaszod szerelmi vallomása

Őrizd meg önmagad – vigyázz rá, csak nekem
Őrizd meg a szirmaid, s én üveg mögé teszem
Rejtsük el még egymást
Várjunk még a hajnalig
Én megküzdök majd teérted is
Megharcolom harcaid.

A boldog ember



(Görög mese nyomán)


A mesebeli ország öreg királya megbetegedett. Tudós orvosai nem tudtak segíteni rajta.

– Egyetlen gyógyszer létezik csak ez ellen a kór ellen – közölte a királlyal a legöregebb bölcs. – Ha találnál az országodban egy boldog embert, és annak az ingét magadra öltenéd, meggyógyulnál…

A király fiai nyomban útra is keltek, bejárták a birodalmat, de igazán boldog emberrel nem találkoztak. Fáradtan, csüggedten, reményt vesztve indultak hazafelé.

Útjuk sötét erdőn át vezetett. A fák közt pislákoló fényt pillantottak meg. Közelebb érve egy kis kunyhó előtt találták magukat.

– Nem gyönyörű ez az este?! – mondta köszönés helyett a földön ülő férfi. – Olyan boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a napot is. Hála legyen Istennek érte…

A királyfiak szíve nagyot dobbant, úgy látszik, mégis találtak egy boldog embert. Elmondták, mi járatban vannak és megkérték, hogy adja nekik az ingét, mert különben meghal az öreg király.

– Szívesen megtenném – mondta a boldog ember –, de ingem nekem még sohasem volt…

2010. június 20., vasárnap

Szeitz István



Vallomás


Neked türkiz szárnyaid vannak,
Benned évszakok hajolnak
hozzám, Tőled puha szavakkal,
jövök egy marokkal.

Rád-gondolok hamar illatok
szőtte bölcs ölelést,
Nálad bűvös karmazsinnal és
Suta sárgával játszhatok.

Előtted előtted vagyok,
lábadnál fényes csillagok
születnek. Érted hosszú árnyakat
gondolok életre a fák alatt.

Márvány éjszakám Belőled fakad,
Miattad kelnek táncra a lapok,
talpaddal a világot simogatod,
mert mezítláb jársz az ég alatt.

Hozzád szégyenlősen érek,
és harcaidba beleférek,
holnap a kozmoszt kutatom Veled,
ahol a sóhajok Téged rejtenek.

Antoine de Saint-Exupéry



Citadella



"Azt akarom, hogy szeressék a források csobogó vizét. Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját. Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását. Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs. Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék halottaikat, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre, és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben. Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni. És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát. Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez.


Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."

(részlet)

Oláh András



szavak hűsége


lassan szomjan halnak bennünk az álmok
mögöttünk lemaradnak az ájult tegnapok
így leszünk lakatlan sziget – melyben már
csak az ellobbant szavak hűségére vigyáz
a vendégként átszivárgó fájdalom

Szabolcsi Zsóka



Sóhajok...



Már nem vagyok más,
mint régi dal máig búgó hangja,
elhaló fuvolaszó,
megpendített húr álmodó kertek
felett szálló jajszava.
Üzennék, pezsdítenék
életre, örömre,
együtt dalolásra,
együtt pendülésre.
Lehullott szirom
sóhaja száll.
Jaj, tavaszom,
vajon lesz-e még nyár?

2010. június 19., szombat

Őri István



A kövek közé hullott mag



Már nem félek annyira...

A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni... De hogyan?...

Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

ÉLET!

Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek...

De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

És Isten?...

Scheffer János



Hajnal



Lassan lépdel a hajnal a harmatozó réten,
Napsugarak törnek szét az oszladozó éjben.
A pára, a szellő vizes fűszálak közt lebeg,
Fény szóródik szerteszét aranyló gyöngycseppeken.

A bogarak, madarak is kijönnek a fényre,
Ki-kidugja fejét az egér is, halkan, félve,
Gondtalan nádirigók csacsognak a tónál,
Lomha darvak szállnak a levegőben némán

Hallod-e néma tölgyfák susogását a szélben
Hallod-e már a sziklák dallamát napsütésben
Hallod-e már a felhőkben a hegyek énekét,
Érted-e már a ébredő hajnal üzenetét?