Apró hiba Vén Mob egyedül élt koros macskájával, Coriffal egy sivatagszéli kunyhóban. A legközelebbi falu egy napi járásnyira volt. Mob néha bement a faluba csereberélni. Amije volt, azt adta azért, amire vágyott.
Napközben Coriffal a karavánokat követték. Corif a homokban sántikált, míg Mob botjával olyan tárgyak után kutatott a homokban, melyeket a karaván elhullatott.
Egy napon Corif egy lepecsételt borospalackot ásott elő a homokból. Mob alaposan szemügyre vette a palackot, s arra gondolt, hogy mit kaphat az ezüstért a falu kocsmájában. Nekem is jólesne egy kis bor, gondolta. Különben is, látnia kell a palack tartalmát.
A pecsét régi volt, könnyen letörte. Mob belesett a palackba. Üres volt. Mob szájával lefelé fordította a palackot. Semmi.
Semmi sem volt benne, csak áporodott, megzöldült levegő. Ami kiáramlott a palackból. Csak áradt, áradt, s zöld felhővé növekedett Mob feje fölött. S a felhőnek arca volt.
- Áldásom reád, vén banya, amiért kiszabadítottál börtönömből. Nevezd meg jutalmadat, és megkapod, amit kívánsz, ha hatalmamban áll megadni.
Vén Mob fogatlan szájjal motyogta:
- Szép és fiatal akarok lenni újra. Élvezni akarom újra egy izmos, érzéki ifjú szerelmét. Tégy engem ismét tizennyolc évessé, a macskámat pedig - mutatott a szőrét borzoló Corifra - változtasd jóképű, fiatal férfivá.
- Úgy legyen! Holnap hajnalra teljesül a vágyad. - És a felhő elillant.
Mob elégedetten dörzsölte ráncos kezét, izgatottan motyogva hazabicegett, gyorsan összecsapott valami vacsorát, aztán macskástól ágyba bújt.
Amint fölébredt reggel, Mobnak eszébe jutottak a dzsinn szavai. Nem érezte, hogy fájnának a tagjai, mint az utóbbi időkben minden reggel. Reszkető kézzel nyúlt a takaró alá, és fölfedezte feszes, gömbölyű mellét, szüléstől meg nem ereszkedett, lapos hasát, lágy és sima, kitágult erektől el nem csúfított csípőjét.
Ekkor eszébe jutott Corif. Megfordult. Isteni szépségű ifjú feküdt az oldalán. A fiú félkönyökre támaszkodva, mosolyogva nézett le rá.
Ó, szerelem istennője! - gondolta Mob. Micsoda férfi! Mosolyogva húzta magához az ifjút.
Corif is mosolygott, amikor édes szoprán hangon megszólalt:
- Ugye most már sajnálod, hogy a falubeli borbéllyal elvégeztetted rajtam azt a kis műtétet?
(Gálvölgyi Judit fordítása)
