Hernan Ottó

A bükkerdõ


Gyermekéveim legszebb emlékei bükkerdõbõl mosolyognak felém. Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelyben igazán szívem és eszem szerint tudok ájtatos lenni!

És milyen is ez a templom! Földjét haloványsárga levelek borítják, oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A sudarak oly egyenesen, oly merészen állanak, mint a gót templom oszlopai, de nem oly komoran, mert kérgök szép világos-szürke, fehérrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy érnek össze, mint a gót bolthajtás ívezete; de a bükkerdõ bolthajtása kacagó zöld s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtok a napsugár, mely a rezgõ levelek árnyékával játékot ûz a sudarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörrõl, úgy pattan vissza róla, hogy valamelyik sudar derekára titokzatos Máriákat rajzoljon.

Fenn az ágasbogas karzaton ekkor megszólal az aranybegy. Hangja oly mélázó, mint a furulya szava, valóságos ének - akár a Mozart miseszólója. A csepp fitisz-madár szólama úgy avatkozik belé, mint a ministráns felelete. A csuszkák, cinegék, légykapók, rigók hívogatása adja e közösség énekét. Most egyszerre megszólal a pintyõke, a templom csengettyûje, mintha igazán leborulásra intene.

Azalatt az apácapillangó torzonborz bundájába vonva fejét, úgy szundikál, mint az olvasózó vénasszony. A Satyrus-pille sudarról sudarra szállva pajkoskodik, mint a rakoncátlan oskolásgyerek. Az Iris-pille pedig szárnyait nyitogatva, úgy kényeskedik, mint az újruhás kisleány, kit csak a ruhája vitt a templomba. A bükkfagomba is úgy áll a fa derekán, mint a szenteltvíztartó a gót oszlopon. A kis sziklatömb, moh és folyóka díszítésével, az oltár, a korhadó törzsök, melynek redvesedõ kérgét az ifjú sarjak zöldje fedezgeti, a keresztelõ medence.

De imádkozni mégsem lehet, mert nem engedi az erdõ lármás pogánya, a mátyás, ki bár "mátyást" kiált, mégis voltaképpen azt mondja: "jön valami, vigyázzatok!" A feketerigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. - Mély csend!

Ekkor finom nesz hallatszik - talán egér futott végig a száraz leveleken? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásõrzõ aljfa gallya, s egy véghetetlenül szelíd, szinte mélabús tekintetû, sötét szempár néz feléd, s egy pici fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuválomhoz, s megkapja a feleletet: "Nincsen semmi baj." És ismét zörög a levél, a fej eltûnt, hogy pár perc múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaõz két pici gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt.

Míg az anya lehajlik, hogy a hûs forrásban eloltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan cibálja a gally hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tõgyén.

Ismét megszólal a madárdal. Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelíd jóbaráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az õ rekedt, intõ hangjával.

Leszáll a pintyõke, elõkerül a rigó: õk is isznak egyet, ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon. Szépen bemártják a csõrt, egy kicsikét szopogatnak, aztán magasra emelik a fejet csõröstül. Egy keveset hunyorítnak a szemmel, mert hát oly pompás ital az a forrásvíz.