Orbán Ottó - Kibomló nyár
Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál,
szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném,
szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekerődzöm
s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
az olvadó, meleg fény nedvei
s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak;
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre,
felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét, mint te meg én,
mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése