Vallomás hajnali szürkületben
Kidőlt az éjjel sűrűlombú fája.
Te alszol még. Az óra eltünődve
inkább csak önmagának szabja, vágja
a másodperceket. Nem méri rőfre,
nem nyújtja hosszan: nincs értelme. Tudja,
hogy elkésett már minden mozdulat.
Az éjszakából egy-két perc ha futja
s egy vallomás, talán, mely túlmutat
az éjszakán s a holnap reggelen,
egy vallomás, mit nappal szóbozót,
száz összenézés rejt, vagy jeltelen
elégetnek nagy, gondfűtött kohók.
De megsúgom most bár már körbeballag
az önmagán fanyalgó szürkület;
benéz, mert látja, ébren már az ablak,
nyelvét kiölti és szamárfület
int gyűrt pofával, mint a korhely-érdem
azoknak int, akik munkába mennek.
S nem értem, mért nem érti meg, hogy éppen
most kell Neked bevalljam, hogy szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése