Kovács Anikó

Július, rubato


Este volt, vasárnap. Olyan, mint sok többi -,
magamnak is hazudom: nem történt semmi.
Este és július – borongva kényeztettek engem,
s mint óarany hála: apró nap sütött fel bennem.
De lehet-e ma és most is ugyanolyannak lennem?
Ti boldogok vagytok kint – én itt burokba zárva,
vajon szállhatok-e Istenemmel ádáz vitába…?
Hisz’ elmémben vágyódás, lelkemen holt álom:
s hiába keresem, csak úttalan utamat találom.
Milyen átok ez, mit rám bocsát e nyáresti sötét?
És miért hiszem mégis halvány, csöndes ígéretét?
Szívemen malomkő, és nincs, ki most felemeljen,
de élni kell, ha másként nem: majd magam ellen.
Este volt, vasárnap, Füreden fényes Anna-bál volt:
Budán csak a hegyoldal és vádló szemem lángolt,
néztem a balkonról a Svábhegy sok fénylő pettyét,
de bennem ágált a hiány, s a lét - mely üres nemlét.
[…]
Az este lágyan nekikoccan az árva ablaküvegnek,
apró bogarak szédülten már jóéjszakát üzennek:
tudom: minden hiábavaló s minden csak bolondság,
azt is tudom, rám az ítéletet már régen kimondták;
azt, hogy magány és bánat szurdok-mély vermet ás,
s az álmodott, nem-létező bűnökre nincsen feloldozás.
Este volt, vasárnap, lent lámpák millió csokra égett -
Rád gondoltam.
…arcomon bársony-simítása volt a nyáresteli szélnek.