Szabó Ibolya - Magány
Néha rám köszön a magány,
vagy erre születtem? Talán.
Pedig volt, hogy szerettem, szerettek.
Hazugok is voltak meg kegyeltek.
Csaltak és becsaptak,
elhagytam, elhagytak.
S vannak már halottak,
kik így velem maradtak.
Már csend ül a lelkemen
nincs több férfi szerelem.
A magány mégsem az mint másnak
én hallom szívverését a Világnak.
Hallom unokám csicsergő hangját,
a természet növekvő haragját.
Hallom a végtelen lépked felém –
ma már semmi és minden az enyém!
Néha rám köszön a magány,
vagy erre születtem? Talán.
Pedig volt, hogy szerettem, szerettek.
Hazugok is voltak meg kegyeltek.
Csaltak és becsaptak,
elhagytam, elhagytak.
S vannak már halottak,
kik így velem maradtak.
Már csend ül a lelkemen
nincs több férfi szerelem.
A magány mégsem az mint másnak
én hallom szívverését a Világnak.
Hallom unokám csicsergő hangját,
a természet növekvő haragját.
Hallom a végtelen lépked felém –
ma már semmi és minden az enyém!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése