Kovács Krisztina: Naplemente
Mosolyban fürdött az első naplemente.
Akkor nyár volt. Figyeltem, láttam minden rezdülését.
Néztem, ahogy mozdult az ég.
Most tél van és hó.
A jégtáblák elcsúsznak egymás mellett, állok és nézem.
Alkonyat. Itt vagy velem.
A jégkockák barátságosan koccannak poharam falán.
Fogod a kezem. Szeretlek. Érzed.
Béke. Csend. Egyetértünk. Szeretsz te is, tudom.
Mire gondolsz? Ne mondd, hallom.
Ujjad lágyan érinti ajkam.
Szemed különös fényben ég.
Odabújok hozzád. Átölelsz.
A poháron a rúzsfolt megcsillan a fényben.
Még soha nem éreztem ennyire az összetartozást.
Egymásba illünk, mint a hatalmas, kettétört jégtáblák.
Társak vagyunk. Ez a megmásíthatatlan bizonyosság.
Te vagy az. Én az vagyok neked.
Mosolyban fürdött az első naplemente.
Akkor nyár volt. Figyeltem, láttam minden rezdülését.
Néztem, ahogy mozdult az ég.
Most tél van és hó.
A jégtáblák elcsúsznak egymás mellett, állok és nézem.
Alkonyat. Itt vagy velem.
A jégkockák barátságosan koccannak poharam falán.
Fogod a kezem. Szeretlek. Érzed.
Béke. Csend. Egyetértünk. Szeretsz te is, tudom.
Mire gondolsz? Ne mondd, hallom.
Ujjad lágyan érinti ajkam.
Szemed különös fényben ég.
Odabújok hozzád. Átölelsz.
A poháron a rúzsfolt megcsillan a fényben.
Még soha nem éreztem ennyire az összetartozást.
Egymásba illünk, mint a hatalmas, kettétört jégtáblák.
Társak vagyunk. Ez a megmásíthatatlan bizonyosság.
Te vagy az. Én az vagyok neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése