Bodnár György Mihály - A magány

Bodnár György Mihály - A magány


Amikor magadba roskadva
bolyongsz az őszi szélben,
tudat alatt is lelkedbe mar
a keserű magány,s a kétely,
vajon hol ronthattad el mégis és
lehet e még valaha hű társad
ki melletted marad,mint ahogy
szíved szerint mindig is kívántad.
Nem ugrálhatsz már féktelen erővel,
a szép idő is rég eljárt feletted,
ám azért még járhatsz emelt fővel,
mi tőled tellett azt mind elkövetted.
Hogy rossz időben,rossz helyen születtél
az mégsem lehet csak a te hibád,
a léted "odafönn" van régóta megírva:
csak a Sors tudja mit,s miért vetett ki rád.
Te már egy antik,nyitva hagyott könyv vagy
és bárki bármit kiolvashatna belőled,
hogy öröm kísért utadon,vagy bánat,
hogy szomorú,vagy jó hír érkezett felőled,
Hogy neked őszinte barátod a bánat,
s hű cimborád a szeptemberi ősz,
mert lelked melengeti ahogyan a Nap
a fák színes lombján lustán elidőz,
Hogy a te szerelmed már lassú tűzzel ég,
s a boldogsághoz neked kevés is elég,
egy kedves mosoly,egy melengető szó,
s a többi szinte már elhanyagolható.
Sétálj hát barátom a süppedő avarban,
lassú ritmusban dúdold el hattyúdalod,
s ne jöjj a szembe széltől könnyedén zavarba
hisz' az égen ragyog már fénylő csillagod.