Már és még
Néha elvegyülök a szótlanok között,
de kezemmel már taszítom a ködöt,
amit szemem elé hordott a szél...
s a reggeli fénynél, jobban érzékelem,
hogy mi az, mi örökre fénytelen.
Néha hangosan kiáltok,
a sok összegyűrt átok,
mit arcomba köp a tegnap,
keresi, hogy hol van a szebb nap...
s jéghideg valójával összetöri az álmomat.
Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,
hogy ostoroktól védjem meg magam,
mint rét végén nyíló apró kis virág,
amit a nyár foga lassan már lerág,
olyan színtelenül haldokló vagyok,
de még egy kicsit kapaszkodok,
mielőtt e létből végleg elmegyek,
éreznem kell, hogy milyen is lehet,
amikor valakinek a lelke őszintén szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése