Szabó Lőrinc

 Ébredés 
 
 
Áttetsző arany ingében ragyogva 
jött a nyári hajnal az égen át: 
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor 
házam elé ért, elmosolyodott, 
körülnézett s a nyitott ablakon 
nesztelenül beugrott a szobámba, 
aztán könnyű ingét ágyamra dobva 
bebújt hozzám a takaró alá. 
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt 
s én mozdulni se mertem, félve, hogy 
felébredek és álomnak remélve, 
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és 
mozdulatlanul és remegve tűrtem, 
hogy karjaimba fészkelje magát, 
s mintha egyetlen érzék erejébe 
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe 
és szomja és a beteljesedés 
minden ígérete, csak a tapintás 
néma ajkával s vak szemeivel 
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem 
az égi vendég ajándékait: 
ujjainak játékában a napfény 
lobogó lepkéit, karjában a 
rét illatának harmatos husát 
s egész testében az egymásbaringó 
felhők mindenütt egyforma ölét. 
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul 
feküdtem ott gyanútlan karokban, 
de mikor végre álom s ébredés közt 
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal 
megloptam az istenek gyönyörét, 
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem 
és felütöttem a szememet...Ő 
ép fölnézett rám: A kedves mosoly 
megüvegesedett rémült szemén, 
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: 
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott 
és menekült, már az ablakhoz ért 
és belefoszlott a hajnali égbe. 
Én felültem és értelmetlenül 
és soká bámultam magam elé: 
szénaszag csapott be az ablakon, 
messziről zúgott a hegyi patak, 
a szoba még sötét volt, de a nap már 
ágyamra tűzött, és a takarón 
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint 
egy odadobott könnyű arany ing.