Fridli Zoltán

Igaz Szerelem


Ha a szót keresem, az úgy megvan,
Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést? Félelemmel kevert a vágy,
Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar,
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Impérium a gyengeségben,
Aranyfény a láthatásnak szürkületben,
Hűst adó árnyék a pusztán.
S miként a szavakat sugdosván,
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek,
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb,
Bódító, az édesnél sokkal édesebb,
Ám végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem,
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben,
Megtalálható a fájdalmasan múló években,
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában,
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet,
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért,
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért