Kovács Anikó

Amennyi jut...


Nyárvégébe szállunk.
Már egyre több az aláhullott, rozsdaszín levél
a kertben, az öreg gesztenyefa alatt;
a nyár halántéka lassulva lüktet,
már egyre kevesebb reményem maradt...
A szél bebillent egy nyitott ablakot, beoson
és végigtapogatja a falat, mint a vak -,
egy szál születik - tán épp most - szívedben,
mely életemhez kötve vonszol mint a rab.
Nyárvégébe szállunk.
Duna parton a lágy homokot a szél teleírja,
furcsa hieroglifák elém rajzolódnak
akár a bölcs kalifáknak régi-régi titka,
de te nem láthatod - e jel olyan ritka.
A por és a bágyadt fény köröttem kering
amint a karcsú fűzfákra fonódom -,
úgy élsz bennem mint hófehér miseing,
vagy bölcső, mi Madonna szűz kezétől ring.
Te vagy a fényes tisztaság, a tartózkodás,
ki szántasz hófehér papírt gyöngybetűiddel -
miközben sűrű fájdalmadat hurcolod
magaddal most és mindörökre.
Nyárvégébe szállunk -,
és én mindent csak elképzelek, ez csupán álom,
sétálok a parton egyedül és pusztán kitalálom,
játszom a gondolattal, hogy boldog is lehetnék...
...játszom a gondolattal
csakhogy valami nekem is fájjon.
Nyárvégébe szállunk.