2011. augusztus 25., csütörtök

Fitó Ica

Egy fa emlékére


Rég múlt évek boldog korszaka,
voltam egykor délceg, büszke fa,
hajnal-napfény ölelése lágy,
fel, magasba csábított a vágy.

Törzs gerincem égbe törtető,
fény-szerelme csókját epedő,
lombom mélyén madár füttye szólt,
ágaim közt gyerek had danolt.

Mennyi télre hány tavasz köszönt,
pattanó rügy bont virágözönt,
hívva bogár-nászra milliót,
védett fészket rakni kis rigót.

Szálfa voltam, messze látható,
idők terhét vígan hordozó,
álltam zúgó szelek nyomorát,
tűrtem esők, havak rohamát.

Viharfelhők sok-sok éven át
tépázták meg büszke koronám,
erőm fogytán, törzsem megrogyott,
egyenes gerincem meghajolt.

Virágtalan múlt e tavaszom,
bágyadt napfény csekély vigaszom.
Madár füttye messze elkerül,
gyász-zenét egy tücsök hegedül.

Tél időn, hideg, kék hajnalon
szél süvíti utolsó dalom,
fejsze csattan, varjú megriad,
faéletem csak emlék marad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése