Egy fa emlékére
Rég múlt évek boldog korszaka,
voltam egykor délceg, büszke fa,
hajnal-napfény ölelése lágy,
fel, magasba csábított a vágy.
Törzs gerincem égbe törtető,
fény-szerelme csókját epedő,
lombom mélyén madár füttye szólt,
ágaim közt gyerek had danolt.
Mennyi télre hány tavasz köszönt,
pattanó rügy bont virágözönt,
hívva bogár-nászra milliót,
védett fészket rakni kis rigót.
Szálfa voltam, messze látható,
idők terhét vígan hordozó,
álltam zúgó szelek nyomorát,
tűrtem esők, havak rohamát.
Viharfelhők sok-sok éven át
tépázták meg büszke koronám,
erőm fogytán, törzsem megrogyott,
egyenes gerincem meghajolt.
Virágtalan múlt e tavaszom,
bágyadt napfény csekély vigaszom.
Madár füttye messze elkerül,
gyász-zenét egy tücsök hegedül.
Tél időn, hideg, kék hajnalon
szél süvíti utolsó dalom,
fejsze csattan, varjú megriad,
faéletem csak emlék marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése