Fájó hajnalok
a legfájóbbak
mégis a reggelek
ahogy az álomból
minden születő
hajnallal
hosszan
a messze
tűnő emlékek
után révedek
hiába kelteget lágy fényű napmeleg és a friss ezüstös
selymű hópihék sem simítják már bársony-szelíddé homlokom
a fájdalomtól
görcsössé
szikkadt
ráncokon
a boldogság
legfeljebb
gyáván néha
átoson
és marad nekem
a vágy
a sejtelem
már örökké
ismeretlenül
nyomában
jeges űr és
betölthetetlenül
a tátongó hiány
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése