Rozsdás, dérmarta emlékeim
Kavarognak bennem
kusza, néma emlékek.
Tavaszi virágeső a kertben,
pirospozsgás tulipán.
Lágy szellő simogató ereje,
ahogy fölnéztem az égre,
elszállt minden, ami bánt.
A néma ragyogásban valahogy
otthon volt a szívem, az énem.
A nyári esők hűsítő, vad
ereje, mint az ifjúság szárnyas
madara csapkodott,
villámokat szórt égi kardja.
Az öreg ősz csöndre
intette lágyan. Felöltözött
ünnepi ruhába.
Csillogó-bíborral barnára
festette ékszerét.
Elmúlt a tavasz, ősz, nyár...
Kapaszkodom a rozsdás, dér-
marta emlékeimben.
A fákat körülöttem ezüst dér
csípte, sóhajtanak fázósan.
Kapaszkodom görcsösen,
nem bírok elindulni.
Béna a test, néma a száj.
Kutatom-keresem a fényt,
majd lassan felszárad
köd, dér, rozsdamarta emlék
kitisztul szívben, szóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése