Tükörcserepek (részlet)
"Mondd azt, hogy jó voltam, vagy hogy rossz nagyon.
Mondd azt, hogy szerettél, vagy mondd azt, hogy erre még esély sem adatott.
...
Lehetne tanmese e szeretet, meg vigasz is, hogy ezer csalatkozás hullik a világba szerte, mégis, - mily önző az ember, csak a sajátja fáj nagyon.
Ugyan már! Legfeljebb berakunk egy fejezetet abba a bizonyos könyvbe,
vagy kihúzunk egyet, s csak a margóra írt tanulságok emlékeztetnek:
hohó! ez itt egyszer mégiscsak megvolt!
A radírozás nyoma látható lenne, ne reménykedj, - a radír és a papír is emlékezik,...
hát akkor, csak az lehet, hogy nem nyitogatjuk túl gyakran azt a könyvet.
Hatalmas hullámok az idő, úgyis el leszünk foglalva túlélni önmagunkat
és a hétköznapi hercehurcák, mint mentőőv fogják körül napjaink,...
látod? a fájdalmak, mint bordó bársonnyal borított templomi zsámoly térdeplésre
kényszerítik az embert és mindegy, hogy hiszel-e, de örök kétség van bennünk,
ami folytonosan térdeplésre és felállásra kényszerít. Hát persze.
Ki mondta, hogy rossz a világ, és ki mondta, hogy jó?
Csak álltam a tükör előtt, néztem komolyan magamat, aztán te mögém léptél és megörültem, hogy már két szempár néz vissza. . és most, hogy mind a ketten kisétálunk a képből, . . . majd üres lesz a tükör . . . és képtelen képtelenség, hogy a tükör nem emlékezik.
Összetörjük? Ugyan már!... tele vagyunk tükrökkel és tükörcserepekkel,
és mindegyik darabból ugyanaz a kép kacsint vissza.
Akkor hát én most szépen megfésülködöm, felkenem rózsaszínű rúzsomat,
hátha felejtem egykori önmagam.
Egy sminktől, majd talán másként látom magam, s más lesz a kép is és lehet talán még szép is, ...ha púder helyett hittel pirosítom arcom."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése