Farkas Aladár - Asszony-várás

 Asszony-várás

I.

Örök muszájok itták át a testem
Egy éjszaka.
És tudtam, hogy elfogsz jönni.

Hétlakatú zára sorsomnak pattanva lehullott
Kinzón-fényes nappal.
És tudtam, hogy te vagy a végzetem.

Tudatlan lány-szivek titkát felriasztottam:
Téged kerestelek,
Hogy mielőtt felismersz: megöljelek.

Önkinzás,várás, vágyás, félelem, sejtése mindeneknek
Ezerszer végigsujkoltak rajtam
És azt hittem, mindannyiszor: most, most megölöm magam.

Miattad akartam meghalni, kit sose láttam,
Ki sose láttál,
S miattad mondtam mindannyiszor: ne még

Ma már tudom, hogy nem te vagy az, aki eljön majd értem
És mégis te vagy:
A perc hoz, a perc visz és az egész élet utánad jajdul.

Meglopjuk az örömet, a bánatot, a kínt
Hogy egymásnak hordjuk:
De nem szabad nekünk egy életre összeérni.

Jaj volna nekem s ezerszer jaj volna neked
Tudod-e?:
Könnyezetlen hurcolnám meg csuda fejed a földön.

Porig aláznám gyötrött égésű szájad
És látó szemed a sárig
Hogy ne láss, ne láthass, ne hagyhass el soha.

Gyötrelemben aszalnám meg a testem
És sós könnyben a lelkem,
Mert sohsem mondhatnók egyszerre: boldog vagyok.

És kiterített halottként keményen mosolyognék,
Te zokognál,
És szipákolva hallgatnád csudás, harsány dalom.

Sírnék és siratnálak keserűn és visszafolythatatlan
Ha elfordulnál
S kisírt szemem szögletén gúnyt látnál, ha visszanéznél.

Kínban és csudálatos fényben gyötörnének ráncosra az évek
És tudod-e?
Elkergetnélek, hogy hozd vissza nekem az ifjuságod.

És tüzes hamuba temetném bele megtépett arcom,
Sírástól rángna a testem,
És feltépett mellemből való vérrel locsolnám a lábad nyomát.

És visszajönnél és felemelnél sietve a földről,
És mindent tudnál,
És mindent éreznél és látnád, hogy nem lehetett máskép.