Eltörött sóhaj
Fáj-e még néha az elmondhatatlan,
a perc, mely mohos, alja-nincs kútba zuhant,
mikor ébenfából faragott hangszerünk húrja
apró sikollyal örökre és végleg elpattant?
Látod-e még néha önnön önmagunkat,
amint a púpos, kancsal bánat utánunk szaladt,
ezernél több-színű, frisskedvű életünkre támadt
és szemvillanás alatt megmérgezte azt?
Tudod-e még néha-néha felidézni arcom
és hiányzom-e vajon még neked... ---
lásd,napjaim még tőled fahéj-zamatúak
és éjszakám emlékeidtől dúsan fűszeres.
Hallod-e még néha a kérdést,
vajon motoz-e fejedben a hang, ---
vagy csendesen, szelíden elsötétült,
elült szívedben a kongó bronzharang?
Megbocsátod-e hogy magam életedbe mártva
december tiszta csöndjében eléd tettem azt,
mi fakult napjaidat tűzbe hozta, - lángba,
mely úgy ízzott tőle, mint a júliusi nap?
Érzed-e még néha az érzést,
amit azon a kába, késő-délutáni napon,
mikor a napsugár fáradtan, ferdén lecsúszott
a túloldalon álló hatalmas tűzfalon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése