Szeicz János dr.

   

   Már távolról nézem

 

Mi létezik, az múlik is, hiszen
haldoklanak a fényes csillagok,
mikor a reggel újjá születik.
Emlékeimmel én is így vagyok.

Szívem ábrándjai bár szöknek,
dal fakad még múltam sóhajából,
unó szavaimból font versnek
nem jut már forró romantikából.

A múltba visszanézve kérdem:
miként veszett el annyi jó napom?
Rég kiszáradt tollam csak hever,
nem fűti többé semmi a dalom.

Kicsiny világom szegletéből
néha hiszem, a mindenséget látom,
de porszemként, amikor elmúlok,
életem két szám lesz csak fejfámon.

Távolról nézem már e létet,
nem izgatnak rejtélyes holnapok,
tetszem ugyan őszen is a nőknek,
de utam végén már ne várjatok.