Szeicz János dr.

Már nem mehetek


A hajnal lustán lépdel a háztetőn,
s a nap aranyló fénnyel festi az eget,
jönnek új, frissen dúdoló szelek,
érzem hívnak, de már nem mehetek.

Az ébredés szép álmot kerget el,
hát ablakomat szélesre tárom,
s beáramlik a hajnal hűvöse,
vágyam lobban, de már nem mehetek.

Azt hiszem, az élet úgy ért hozzánk,
mint a vonó, mely két húron zenél.
Sors játéka, elvesz, mást újra ad.
A hangod hív, de már nem mehetek.

Szeretni tiltja szívemet korom,
oly súlyos lett a csendem, mint a kő,
az idő mélyén még lidércfény csábít,
úgy vártalak, de már nem mehetek.