Jaroslav Seifert

Ha azt lehetne mondani a szívnek...

Ha azt lehetne mondani a szívnek:
ne siess!
Ha megparancsolhatnám neki: égj!
De már-már kialszik.
Csak még egy parányit,
csak még egy maréknyit,
csak még egy gyüszünyit,
mielőtt fordul a kulcs és megnyílik az ajtó,
amelyen át belépünk és sírunk
azért az iszonyatos szépségért,
amit életnek neveznek.
Ne szégyenkezzetek, sírt még Jézus Urunk is.
Tegnap olyan tündöklőn égtek a csillagok.

De mit szóljon magáról egyetlen
fűszál,
hiszen csak fű a füvek közt?
Bocsássatok meg nékem,
néhány szót mondanék csupán.

Mikor a kínoktól összerogytam
és a halál ujját nyálazta már,
hogy kioltsa
vérem kis piros lángját,
eljött ő, ki legkedvesebb szivemnek,
mellém térdepelt
és lejjebb hajolt,
hogy hosszú csókokkal, akár egy vízbefúltnak
fújja tüdőmbe édes leheletét.

S ki elmenőben volt már,
fölnyitotta szemét,
és kétségbeesetten kapaszkodott kezével
a fölébe hajló vállba s a hajba.
Lehet talán szerelem nélkül is élni;
de meghalni nélküle
nyomorúság.

Csak még egy sziromnyit,
csak egy szemernyit,
csak még egy gombostűhegynyit!

Hadd imbolyogjak még egy kurta pillanatig
párás napfényében a nőiségnek,
mely elhoz és elvisz minket,
megkeres s elveszít;
buzdít és visszafog,
letaszít s fölemel,
megkötöz és kioldoz,
simogat és megöl,
mely a szárny és a horgony,
bilincs és sugár,
rózsa és tüske mindhalálig.