Magány
Az, hogy tőled csak távolodom,
oly riasztó, mint az éjszaka,
mikor gyöngén holnapom fonom
szövetté, és mint a vágy maga,
amely remegve letérdepel,
s csak azt mutatja, hogy nagy a baj:
csak emlékszem, de nem érlek el.
Dobban a szív, megreng a talaj,
és tenger fáradtság rohan rám.
Néma mezők feküsznek hanyatt,
jégcsap sír a búsuló fán.
Bánat ébred a szívem alatt,
mert a jó otthon van és veled,
s mert magában minden pusztuló.
Hangtalan dúdolgatom neved,
mint mélységeit a néma tó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése