Márk Miklós

Amikor...


(megsimogatja az ősz a reggeleket)

Amikor köd lepi hajnalunk
vigyázó ölelését,
hallom sóhajod.
Virrad. Nem mozdulok.
Lepedőm ráncai közt
még érzem illatod.

Amikor mesélni kezdtem,
nem hitted az elején,
végtelen történet.
Majd lettél magad is része,
- ezüstje a holdsugárnak -
létemnek igézet.

Amikor erőm elhagyott,
térden csúsztam tovább,
míg jövőm észrevett.
Háttal a falnak állok,
magamban elképzeltelek;
szivárvány született.

Amikor megsimogatja
az ősz a reggeleket,
maradsz szívem dobbanása,
s hálóm elporladt a parton,
korhadt csónakom alján alszik
emlékeim hasonmása.

Míg keresel, száz év – egy pillanat,
kavicsok közt, csendes víz alatt.